Sziasztok! :)
Egy kicsit későn érkezett meg ez a rész, de sikerült pénteken hoznom. :D
Ezen a héten nem volt annyi időm az írásra, úgyhogy lehet, egy kicsit összecsapottnak fog tűnni, de azért remélem, hogy így is
tetszeni fog. :)
Jó olvasást! :)
29. Fejezet
Ujjaikat összekulcsolva sétáltak a térdig érő hóban. Az ég
alja halványodni kezdett, de az idő egyre hidegebb lett.
Néma csend feszült közéjük, és úgy tűnt, hogy ezt egyikük
sem akarta megtörni.
Rose néha kereste a férfi pillantását, viszont ő nem mutatta
jelét ennek. Fejét lehajtva lépdelt mellette, így nem tudott kiolvasni semmit
sem a tekintetéből.
A nő hirtelen megborzongott, amikor megérezte, hogy
Voldemort egyre szorosabban fogja a kezét.
- Fázol? - szólalt meg rekedtes hangon, majd felé fordult.
- Nem. - mosolygott rá. - Csak az érintésedtől rázott ki a
hideg. - mondta mélyen a szemébe nézve.
Voldemort beharapta az alsó ajkát, mert hirtelen
nevethetnékje támadt.
- Régen nem flörtöltél velem ilyen nyíltan. - húzta magával,
majd ismét sétálni kezdtek.
- Azt mondtad, hogy már semmi sem olyan, mint régen. -
idézte a szavait. - Gondoltam, nem árt változtatni ezen. Miért tagadjam le,
hogy jó érzés fogni a kezed? - kérdezte magabiztos hangon. - Tudod, hogy én
mindig elmondom, hogy mit érzek. És talán ez az egyetlen dolog, ami nem
változott kettőnk között. - fejezte be tétován.
A férfi ismét megállt, majd megfogta a nő másik kezét is.
- Szerinted, mi változott meg köztünk? - fürkészte az arcát.
Az, hogy egyre jobban
beléd zúgok. És tudom, hogy te nem érzel így.
- Nem is tudom. - rántott egyet a vállán. - A Roxfortban még
minden olyan könnyűnek tűnt. Úgy éreztem, hogy bármire képesek lehetünk, ha
együtt maradunk. Mármint barátokként. - tette hozzá gyorsan, amikor látta, hogy
a varázsló felvonta az egyik szemöldökét.
Voldemort egy sóhajtással nyugtázta a hallottakat, majd az
eget kémlelve megszólalt:
- Engem nem ért meglepetésként az, hogy nehéz lesz az
életünk, ha otthagyjuk az iskolát. - tekintetével követett egy hópihét, ami az
orra hegyére esett, majd a bőrén azonnal elolvadt. - Sőt, erre a tanárok is
felkészítettek. Arra, hogy idekint minden más lesz. Ha a való életben elrontasz
valamit, nem teheted jóvá, mint az iskolában. Ha nem sikerül egy varázslat,
bármikor újra próbálhatod, de ha éles helyzetben nem tudod rendesen alkalmazni
azt, amit éveken át tanultál, akár az életedbe is kerülhet.
A hó egyre nagyobb pelyhekben kezdett esni. Rose egy kicsit
megrázta a fejét, így a hajára tapadt hó a földre hullott.
Elgondolkodva nézte a férfi arcát, aki már megint a földet
kezdte pásztázni a tekintetével. Voldemort néhány lépést tett előre, de csak
nehezen tudta megtartani az egyensúlyát a nagy hó miatt.
- Azt hiszem, te nem erről beszéltél az előbb, igaz? -
nézett vissza a válla fölött, halvány mosollyal az arcán.
- Igaz, de tudod, hogy meghallgatlak. - felelte kedvesen. -
Egyetértek azzal, amit mondtál. Most már csak az a kérdés, hogy te is
egyetértesz-e velem. - húzta össze magán a köpenyét.
- Miben is? - biccentette félre a fejét.
- Hogy bármire képesek lehetünk, ha együtt maradunk. -
ismételte meg a szavait. - Ha jól emlékszem, régen is sokat mondtam ezt neked,
és most még erősebben érzem. Bár, lehet, hogy nem is az a kérdés, hogy
egyetértesz-e velem, hanem, hogy te is így érzel-e. - mondta elcsukló hangon.
Ezt most jól
megcsináltad! Elárultad magad, pedig nem kellett volna.
Megpróbált a férfi szemébe nézni, mert azzal még jobban
felhívta volna magára a figyelmét, ha elkapja róla a tekintetét.
Voldemort lassan közeledett feléje, perzselő tekintettel
nézve rá. A nőnek pislognia kellett, mert úgy érezte, hogy lyukat fúr beléje ez
a pillantás.
- Ahhoz, hogy válaszolni tudjak arra, amire kíváncsi vagy,
tudnom kell, mit értesz bizonyos szavak alatt. - hirtelen a földre szegezte a
szemeit, majd lassan végigvezette a tekintetét a nő köpenybe burkolt testén,
egészen addig, amíg végül meg nem állapodott a nő arcán.
Rose ismét remegni kezdett, de most a hideg széltől, bár a
pillantás is közrejátszott benne.
- Reszketsz. - állapította meg Voldemort, majd fogta a
köpenyt, és leemelte magáról, majd a nő vállára terítette, aki hálásan
rámosolygott.
- Köszönöm, de így te fogsz fázni.
Voldemort vigyorogva megrázta a fejét.
- Én sosem fázom. - mondta még mindig mosolyogva. - Ha nem
csal az emlékezetem, egyszer azt mondta nekem valaki, hogy csak az fázik,
akinek van lelke, mert a léleknek mindig szüksége van melegségre. És mivel
mindketten tudjuk, hogy nekem nincs ilyen, így nem is fázom. - merengve nézte
Rose-t, aki szintén őt nézte.
A szavai a teste ellen szóltak, mert a nő észrevette, hogy
néha megrázkódik a teste, amikor egy erősebb szellő végigsöpört a tájon.
- Legszívesebben végeznék az illetővel, amiért ilyet mondott
rólad. - lépett egyet előre. Így csak néhány centiméter választotta el őket
egymástól.
- Ezt miért mondod? - simított egy tincset a nő füle mögé.
- Mert nincs joga ahhoz, hogy ilyeneket mondjon rólad. -
felelte hevesen. - Nem ismer téged, nem tudja, hogy ki vagy, vagy hogy min
mentél keresztül. - folytatta lágyan.
- Miért, te tudod? - kérdezte feszülten.
Rose elhallgatott, mert nem tudta, hogy mit is válaszoljon
erre.
- Miért nem mondasz semmit? - emelte meg az állát az
ujjával, és közben az arcát fürkészte csillogó szemekkel. - Úgy érzed, hogy te
már mindent tudsz rólam? Megnyugtatlak, kiismerhetetlen vagyok, és az is maradok
örökre. - sóhajtott egyet, miután rájött, hogy Bella szavait visszhangozta. -
De térjünk vissza arra, amit tudni szeretnél. Arra, hogy egyetértek-e azzal,
hogy együtt kell maradnunk. Az előbb azt mondtam, hogy tudnom kell, mire
gondolsz, de jelen pillanatban úgy érzem, nem kell tudnom semmit sem. -
villantott rá egy mosolyt.
- Ez az azt jelenti, hogy… - hallgatott el dideregve.
- Igen. - bólintott határozottan. - Együtt kell maradnunk.
És nem csak azért, mert kell, hanem mert én így szeretném. Szükségem van rád,
mint barátra. Nélküled teljesen más lenne az életem, és nem hiszem, hogy
nélküled képes lennék arra az életre. - haját vadul cibálta a szél, a szemébe
fújta. Épp nyúlt oda, hogy megigazítsa, de megérezte Rose ujjait a bőrén.
- El sem tudod képzelni, hogy mennyire boldog vagyok, hogy
megtaláltalak. - suttogta. - Azt hittem, már sosem láthatlak. - csuklott el a
hangja, de folytatta. - Nem tudtunk elbúcsúzni egymástól. Már az a gondolat is
megfordult a fejemben, hogy nem akarsz velem lenni, és…
- Nyugodj meg, kérlek. - csitította kedvesen. - Nagyon
sajnálom, hogy búcsú nélkül jöttem el, de muszáj volt. Nem tehettem mást.
Gyanús lett volna tovább ott maradni.
- Tudom. - biccentett. - De számomra akkor is nagyon nehéz
volt. Annyira örülök, hogy elfogadsz barátodnak. - nézett rá mosolyogva, de a
szemében könnyek csillogtak. Voldemort halványan viszonyozta a mosolyt. - Az az
időszak nagyon… nem is tudom, hogy melyik szó illik rá a legjobban. - törölte
meg a szemét a kézfejével. - Miután elmentél, sokáig azt hittem, belehalok, hogy
nem vagy mellettem. - mondta nyíltan a szemébe, miközben érezte, hogy még egy
könnycsepp legurul az arcán.
- Gyere ide. - tárta szét a karját, és ő nem is habozott.
Szorosan átölelte a férfit. - Azt be kell vallanom, hogy az őszinte szavaid
néha zavarba ejtők. - nevetett fel.
- Hé! - lökött egyet az oldalán, de ő is nevetett, majd újra
hozzábújt. - Azt hittem, örülsz neki, hogy őszinte vagyok. - pillantott fel rá.
- Hát persze. - hagyta rá, miközben szórakozottan simogatta
a haját. - Rose, ne haragudj, de most mennem kell. Van valami, amit el kell
intéznem. - engedte el őt, mire a nő ismét megborzongott. A férfi karjaiban nem
fázott, így viszont ismét érezte, ahogy a jeges szél bekúszik a két köpeny alá
is.
- Tessék. - vette le magáról, majd a kezébe adta. A férfi
felvette, majd tett néhány lépést hátrébb, hogy egy kis vér menjen
elgémberedett és átfagyott lábaiba.
- Persze, nem akarlak feltartani. - szipogott egyet, majd
elmosolyodott.
- Menj vissza a fogadóba, nem akarom, hogy megfázz. -
szorította meg utoljára a kezét.
- Te mikor jössz?
- Estére én is ott leszek, ha minden jól alakul. - dünnyögte
maga elé. Látszott, hogy gondolatban már nem a nővel volt.
- Rendben. Az első emeleten a legutolsó szoba az enyém,
igaz?
Voldemort bólintott.
- Akkor majd találkozunk. - búcsúzott el tőle.
Megfordult, majd nagy nehezen kihúzta a lábát a hóból, és
lehunyta a szemét.
A varázsló figyelte a hóra hulló fekete madártollakat, majd
ő is a szél szárnyára bízta magát.
Ruhája ezüstösen csillogott a derengő fényben. Haja lágyan
terült a vállára, és finoman lebegett a téli szellőben.
Egyetlen neszt sem hallott, az erdő síri csendbe
burkolózott. Lábai a hó fölött néhány centiméterrel lebegtek, ahogy haladt
előre.
Hirtelen megtorpant, amikor hangokat hallott maga mögül.
Valaki gyors, határozott léptekkel közeledett feléje.
Átsiklott az előtte tornyosuló fán, majd a másik oldalt
várt.
Fekete köpenyes, sötéthajú férfi, pálcáját maga előtt tartva
kémlelte az erdőt. Amikor oldalra pillantott, megcsillant kék szeme, ahogy a
fákat fürkészte a tekintetével.
A nőbe azonnal belehasított a felismerés. Nem tudta szó
nélkül hagyni.
- Tom Denem. - szólalt meg tisztán csengő hangon.
A férfi azonnal felkapta a fejét, és hunyorogva a hang felé
fordult.
- Hollóháti Heléna. - biccentett egyet feléje. - Egy kicsit
sápadtabb lettél, de így is gyönyörű vagy. - mosolyodott el.
Nem tudta tagadni, jólesett neki a bók.
- Mit keresel errefelé? - kérdezte. - Az albániai erdőben a
madár sem jár.
- Csak szép szellemlányok, igaz? - vigyorgott.
- Tom, figyelj…
- Először is, nem Tom vagyok. - emelte fel a kezét, hogy a
szavába vágjon. - Nevet változtattam, és…
- Igen, jól tudom, hogy Voldemort nagyúrnak nevezed magad. -
felelte egy kissé hevesen. - De nekem mindig is Tom Denem maradsz. - halkult le
a hangja. - A fiú, aki kedvesen közeledett felém, aki nagyon jól értett a
meggyőzéshez. Akit könnyen a szívébe zárhat az ember. - motyogta maga elé.
- Ezzel meg mit akarsz mondani? - ráncolta a homlokát. -
Talán belém szerettél, vagy mi?
Ha a nőben még lobogott volna a vér, az arca mostanra már
vérvörös színben pompázott volna.
- Nem, én csak arra gondoltam, hogy… - dadogta zavartan.
- Ne aggódj, nem mondom el a Bárónak, hogy titokban gyengéd
érzelmeket táplálsz irántam.
Heléna tátva maradt szájjal nézte őt.
- Jól van, tudod, hogy csak vicceltem. - nyugtatta meg, feléje
közelítve.
- Reménykedtem benne. - bökte ki végül.
Voldemort megállt tőle körülbelül fél méterre, és onnan
figyelte.
- Elárulod, hogy te miért vagy itt? - mormolta.
- Minden nap kijövök az erdőbe. - felelte.
- Azok után, ami itt történt veled? - nézett rá összehúzott
szemmel.
Heléna kerülte a tekintetét.
- Igen, még a történtek ellenére is, de erről nem szeretnék
beszélni. - mondta.
- Értem. És a Báró hol van? Mindig is jóban voltunk, csak
azért kérdezem. - tette hozzá, amikor látta, hogy a nő gyanakvóan néz rá.
- Elutazott pár napra. - felelte szűkszavúan.
- Miért érzem úgy, hogy nem bízol bennem?
- És miért kéne megbíznom benned? - kérdezett vissza élesen.
- Az előbb mondtad, hogy mindig kedves voltam hozzád. -
lépett még egyet előre, a nő pedig hátrált, így átsiklott a fán, és túloldalt
találta magát.
- Előle is így menekültél, de végül te húztad a rövidebbet.
Heléna dühtől ragyogó szemei rátaláltak az övéire, ahogy
ismét átkúszott a fán.
- Nem akarok beszélni erről. - ismételte meg a szavait. -
Meg sem kérdezem, hogy honnan tudsz erről. A válaszod úgyis csak az lenne, hogy
te mindenről tudsz. - nézett rá megvetően.
- Így igaz. - felelte magabiztosan, elfojtva egy mosolyt.
- Akkor arról is tudnod kell, hogy mit tervez a régi
barátod. - hajtotta félre a fejét. Haja így a mellkasára omlott, eltakarva a
szíve fölötti vágást, ahol a Báró leszúrta őt.
- Kire gondolsz? - kérdezte bizonytalanul.
- Arra a lányra, aki hollóvá tud változni.
Voldemort ledöbbenve hallgatta őt, percekig meg sem tudott szólalni.
- Hogy érted azt, hogy tervez valamit? És biztos, hogy
Rose-ra gondolsz? Nem kevered össze valakivel? - próbálta hitegetni magát
azzal, hogy tévedésről lehet szó.
- Rose animágus igaz? - Voldemort bólintott. - És hollóvá
változik, nem? - Ismét bólintás volt a válasz. - Akkor igen, róla van szó. -
mondta meggyőződve.
A varázsló magabiztossága egy pillanat alatt semmivé
foszlott. De miért kéne hinnie egy lánynak, aki alig ismeri őt? Ráadásul egy
olyan lánynak, aki már nem is él rendes életet?
- Talán láttad őt errefelé?
- Igen, mostanában egyre többször. - válaszolta.
- Heléna, remélem, nem bántalak meg, de most ennél fontosabb
dolgom van. És ki kell használnom az alkalmat, hogy kérdezzek valamit, ha már
így találkoztunk.
- Mire gondolsz? - a gyanakvás egyre jobban felgyülemlett a
testében.
- Édesanyád diadémjáról van szó. Tudod, hogy hol van?
A nőnek elakadt a lélegzete. Nagyon váratlanul érte a
kérdés. Először azt sem tudta, hogy mit mondjon, aztán a férfi fölé tornyosuló
fára pillantott.
Mögötted van, a fa
odújában.
Heléna nem tudta, hogy gondolatolvasó, ezért fel sem tűnt
neki, ahogy a szemei felcsillantak, amikor meghallotta a választ.
- Nem tudom. Azt hiszem, anyánál maradt, de nem mondta el,
hogy hol van.
- Sejtésed sincs, hogy hol lehet? - kérdezte közönyös
hangon.
Válaszképp megrázta a fejét.
- De miért keresed? - kérdezte remegve, mert félt a
választól.
- Mert szükségem van rá. És ha jól tudom, a családod azt
szeretné, ha valaki olyan vigyázna rá, aki értékeli az ilyen becses tárgyakat.
Hiszen egy alapítótól származik.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy te akarsz vigyázni rá? -
nyílt tágra a szeme a hitetlenkedéstől.
- Nálam jobban senki sem vigyázna rá, hidd el. -
biztosította komoly hangon. És most nem csak azért mondta, hogy meggyőzze őt.
Más oka is volt rá. Ha sikerül megkaparintania ezt az ékszer, onnantól kezdve
tőle is függ az élete. - Kérlek, tudnom kell, hogy hol van. - nézett rá csábos
pillantással, ahogy a lány hiúságára próbált hatni.
Heléna lélegzetét visszafojtva nézte őt. Jobban mondva, nem
kellett visszatartania, mert nem volt szüksége arra, hogy lélegezzen.
- Abban a fában rejtettem el. - mutatott az odúra. - De
többet ne kérdezz tőlem. Nem akarlak látni soha többé. - egyre halványodni
kezdett, majd végleg eltűnt a szeme elől.
Voldemort azonnal a fához szaladt, felemelte és
meglendítette a pálcáját, mire egy ragyogó ékszer emelkedett ki onnan. A
koronaszerűség tetején egy olyan kék ékkő csillogott, mint a szeme.
Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a tüdejéből, majd szorosan lehunyta a szemét
és hoppanált.
Az út szélén találta magát. Most nem válogathat az
eszközökben. Egy közeli házból kilépett egy idős nő. Azonnal felé intett a
pálcával.
A nő úgy csuklott össze, mint egy rongybaba. Szemei
fennakadtak a félelemtől.
- Mit akar tőlem? - kérdezte recsegő hangon.
- Azt, hogy búcsúzzon el az élettől. - felelte nem túl
kedvesen.
Mire a nő felfogta, hogy mi is fog történni vele, már túl
késő volt.
- Avada Kedavra! - zöld
fény ragyogta be az utcát, majd a nő üveges tekintetét látta meg először, aztán
a merev testét.
Több figyelmet nem szentelt neki, mert a diadémmal kellett
foglalkoznia. Erősen koncentrált, varázsigéket mormogva létrehozta a harmadik
horcruxot is.
Anyám gyűrűje,
Hugrabug pohara most pedig Hollóháti diadémja.
Óvatosan a köpenye alá csúsztatta az ékszert, majd otthagyta
a halott nőt.
Most már csak vissza
kell juttatnom a Roxfortba. Egy olyan helyen fogom elrejteni, ahol senki sem
találhatja meg. És nem is fogja, ebben biztos vagyok. Addig is a fogadóban
rejtem el.
Ördögi vigyorral az arcán hoppanált.
Így nem láthatta, hogy egy ötéves kislány az idős nő mellett
térdepel a jeges úton, és keservesen siratja hirtelen elvesztett nagymamáját.
Lapozott egyet az újságban, majd elkezdte volna olvasni a
következő cikket, ha nem hall kopogást odakintről.
- Ki az?
- Én vagyok, Bella. - hallotta lágy hangját.
A nő idegesen beletúrt fekete hajába, majd a szívére
hallgatott az esze helyett.
- Gyere be nyugodtan. - mondta tétova hangon.
Aprót nyikordult az ajtó, majd Voldemort teste jelent meg az
ajtóban. Azt hitte, hogy Bella az asztalnál fog ülni, ezért eléggé meglepődött,
amikor meglátta, hogy a nő kényelmesen elhelyezkedve fekszik az ágyon.
- Ha jól emlékszem, azt mondtad, hogy csak pár nap múlva
jössz vissza. - jegyezte meg halkan.
- Én meg arra a szavakra emlékszem tisztán, amiket a
fejemhez vágtál. Arra, hogy elmenekülök az érzéseim elől. És tudod, ilyen csak
nagyon ritkán fordul elő velem - vagy az is lehet, hogy még ilyet nem is tettem
-, de most igazat adok neked. Már korábban is voltak dolgok, amikben
egyetértettem veled, és most is így van. Kétségbeesetten menekülök az érzelmeim
elől, mert nem tudom, mi történne akkor, ha engednék nekik, és hagynám, hogy
eluralkodjanak felettem. - dobta le a hótól nedves köpenyt a székre, de
tekintetét továbbra is a nőébe fúrta.
Bella hirtelen felpattant az ágyról, majd lassan elindult
Voldemort felé.
Csak a férfi mohó pillantására eszmélt rá, hogy mi van
rajta. Egy fekete hálóing, és selyemköntös, ami finoman rásimult teste kecses
vonalaira.
Zavarában a köntöse szegélyével babrált, majd összefonta a
karjait a mellén, hogy magabiztosabbnak tűnjön.
- Bella, szeretnék mondani valamit. - köszörülte meg a
torkát. - Ne aggódj, amikor veszekedek veled. Akkor aggódj, amikor abbahagyom,
mert ez azt jelenti, hogy nem maradt semmi, amiért harcolhatnánk. És én
harcolni akarok érted.
Olyan hevesen mondta az utolsó néhány szót, hogy Bella
megborzongott.
- Már nem haragszol rám? - kérdezte remegve.
Voldemort egy kicsit eltűnődött a válaszon, majd megszólalt:
- Próbáltam magam a helyedbe képzelni, és rá kellett jönnöm,
hogy ez nem lehetett könnyű számodra. Hozzákényszeríttettek egy olyan férfihez,
akit még csak nem is szeretsz. A szüleid meghaltak. Új életet szerettél volna
kezdeni, egy teljesen ismeretlen helyen. Aztán hónapokkal később felbukkan a
csak papíron létező férjed. - megcsóválta a fejét. - Ezeket mind megértem. Csak
azt nem vagyok képes elhinni és elfogadni, hogy miért nem mondtad el nekem.
Válaszolhatnád azt, hogy még alig ismerjük egymást, de szerintem az elejétől
fogva olyan kapocs van közöttünk, amit senki és semmi nem szakíthat szét. Ezért
ért ilyen váratlanul a volt férjed felbukkanása, de szerencsére már nem kell
foglalkoznunk vele. És azért is reagáltam ilyen hevesen, mert… - küszködött a
szavakkal, nem tudta, hogy folytassa, vagy inkább tartsa magában az érzéseit. -
Eddig senki sem volt hajlandó elmondani az igazat. Becsaptak, és úgy intézték,
hogy én érezzem kellemetlenül magam miattuk. De ez a múlt, ne beszéljünk róla
többet. - mosolygott rá, de ez szomorú mosoly volt.
- Egész végig abban a hitben voltam, hogy napokig nem látlak,
erre most itt vagy velem.
- Hiányoztam? - vigyorgott rá csibészesen, amit Bella úgy
imádott.
- Mindennél jobban. - suttogta könnyes szemekkel.
- Gyere, add a kezed. - nyúlt feléje, majd megérezte a nő
puha ujjait a tenyerébe simulni.
- Rodolphus tényleg nem jelent semmit számomra. Még csak
barátoknak sem nevezném magunkat, főleg ezek után nem. - összekulcsolt ujjaikat
nézte, nem mert a férfire pillantani.
- Kérlek, ne gondolj erre többet. - kérte lágyan,
végigsimítva az arcán.
- Megpróbálom elfelejteni a történteket. - mosolygott rá,
majd egy magával ragadó erőtől felbátorodva a férfi mellkasára rakta a kezét.
Voldemort megmerevedett egy pillanatra, de amikor
találkozott a tekintetük, azonnal ellazult a teste.
- Azt azonban nem szabad elfelejtened, hogy a Szentestét nem
fogod egyedül tölteni. - mormogta a füléhez hajolva. Karjait a nő dereka köré
fonta, és egy hatalmas vigyor terült szét az arcán, amikor megpillantotta a nő
boldogságtól ragyogó arcát.
- Mindkettőnk számára felejthetetlen lesz. - súgta utoljára
a fülébe, majd gyengéden magához szorította a nő törékeny testét.
Bella egyetlen szót sem tudott kipréselni magából. Határtalan
öröm szállta meg a lelkét, és tudta, hogy a férfi is így érez.
Nem tett mást, csak Voldemort vállára hajtotta a fejét,
belélegezte az illatát, és azt kívánta, hogy bárcsak örökké tartana ez a
pillanat.